2022. május 30-án, hétfőn volt a Siketvakok Országos Egyesülete telephelyén Varga Anna „Felnőttkorú siketvak személyek tájékozódás és közlekedés tanítása” című könyvének bemutatója. Gyógypedagógusok, rehabilitációs-valamint segítőkutyák kiképzésében jártas szakemberek és a téma iránt érdeklődők gyűltek össze a nagy, közösségi termünkben, hogy tapasztalatokat, ötleteket cseréljenek ezen a szakmai napon.
Elsőként Kedves Éda, egyesületünk ügyvezetője köszöntötte a résztvevőket
Elmondta: a közös erőfeszítések odáig vezettek, hogy mindenki egy biztos alapokon nyugvó szolgáltatás résztvevője lehet. Az egyesület munkatársai nagyon fontosnak tartják, hogy a látás-és hallássérült emberek megfelelő segítséget kaphassanak.
Szilaj Zsolt, a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet Pályázati Igazgatóságának igazgatója köszöntőjében úgy fogalmazott: a terembe lépve kicsit olyan érzése támadt, mintha osztálytalálkozóra jött volna. Sok az ismerős arc, a kapcsolódási pont viszont most a látássérült személyek, egész pontosan a siketvakok elemi rehabilitációja. Ez egy nagyon különleges terület. Anna könyvének köszönhetően pedig megindulhat a szakemberek közötti párbeszéd.
Királyhidi Dorottya, egyesületünk főtitkára azt mondta:
nagyon örül, hogy nem csupán az elemi rehabilitációban dolgozók jöttek el, hanem az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karáról, sőt, a Vakok Általános Iskolájából is érkeztek érdeklődők. A sikeres rehabilitáció alapját az együttműködés és az összefogás adja, ami ezen a rendezvényen, ha kicsiben is, de megvalósult.
A köszöntők után Varga Anna könyvbemutatója következett
Mielőtt a kötetről beszélt volna, úgy érezte: szeretne szót adni azoknak, akikről írt: a siketvak személyeknek. Levetített egy nagyjából tíz perc hosszúságú kisfilmet, amelyben Babinszki Vera mesélte el önállóságának történetét.
A könyv megírásának előzményeiről szólva Anna elmondta:
mikor állásinterjúra jött az egyesülethez, már akkor felmerült az igény egy módszertani kiadványra. Amint munkába állt, ő maga is megtapasztalta a kézbe vehető, áttanulmányozható szakirodalom hiányát. 2018-ban készítette szakdolgozatát, aminek témájául a siketvak felnőttek közlekedéstanítását választotta. 2020-ban a járvány adta meg a végső lökést: a kellő szabadidőt. Sikerült forrást is találni és elkészült a könyv.
A szakirodalmak olvasása kapcsán a fő tanulság az volt számára:
mindig lehet és kell is alternatívát keresni. Ha valami nem megy a szokott módon, ne álljunk meg, kezdjünk el gondolkodni. A kliensek ötletei, tapasztalatai sokat segítenek ebben. További szempont, hogy az önállóság és a biztonság nem egyenlő. Fontosabb az önrendelkező, mint az önálló. Az önrendelkezés azt jelenti: eldönthetem, kitől, miben és hogyan kérek, fogadok el segítséget. Az erre vonatkozó igényt viszont jól kell kommunikálni.
Amerikai mintára készített segítségkérő táblákat
Kíváncsian várta, a budapesti járókelők miként reagálnak erre. A tapasztalatok pozitivak voltak. Nagyon hálás a klienseinek, akik elsőként próbálták ki a táblákat.
A program következő pontja egy, a résztvevők közötti, moderált beszélgetés volt
Amit szintén Varga Anna , a könyv írója vezetett. Elsőként ismertette a siketvakság fogalmát: egyidejű látás-és hallássérülés, melyeknek mértéke nagyon eltérő lehet, szinte személyenként változik. Ezután a körünkben ülő szakemberek megoszthatták egymással tapasztalataikat.
Sok értékes ötlet, történet elhangzott
Számomra a legkülönlegesebb mégis az volt, amit Somorjai Ágnes, a Vakok Iskolájának igazgatója mondott egy oktatási programról, ami lényegében egy „mesterséges siketvakká tétel” volt. Ennek keretében tűzoltókat tanítottak a sötétben való beltéri tájékozódásra. Azok a technikák, amelyekkel a tanárok alapvetően dolgoznak, esetükben nem működtek. Ezek a férfiak ugyanis kámzsát, sisakot viseltek, ami akadályozta hallásukat. Ráadásul légzőkészülék is volt rajtuk, ami miatt saját szuszogásuk minden környezeti zajt elnyomott. Meg kellett tanulniuk az iránytartást, tömegárnyék észlelését, illetve távolságok megtételét lépésszámlálás nélkül. Tudniuk kellett, hogy hol vannak az adott térben, de a taktilis jelzések érzékelése, használata is fontos volt, bottal és kézzel egyaránt. Nagy jelentőséggel bírt a pánik elkerülése, hiszen tudták: akinek elfogy a levegője, akár meg is halhat.
Egy siketvak kliens esetében ez nyilván nincs így, a pánik érzése azonban nála is jelentkezhet, ha időben és térben elveszettnek érzi magát. Neki is tisztában kell lennie azzal, hogy miként tudja uralni saját érzéseit, mit lehet a tréning során megtanultakból alkalmazni ahhoz, hogy a hallást és látást kizárva más típusú információkat tudjon beszerezni. Lehet segítséget kérni a következő pontig, ahonnan már tudja, hol jár, ám az ilyenkor lefolytatott kommunikáció módja nagyon fontos.
A beszélgetés során szóba kerültek a lámpaoszlopokra helyezett speciálisszerkezetek
Ezek tapintható jelzéssel kommunikálják a siketvak személynek: átkelhet az úton. Anna mesélt a rezgő funkcióval ellátott gombokról, melyeken ujjbeggyel jól érezhető nyíl mutatja az átkelés irányát – könyvében erről nem csupán szöveges ismertető, de fotó is található. (Sajnos ez nálunk, Magyarországon még nem lelhető fel, ez Amerikában működik.)
Egy másik nagyszerű példa
Erre válaszul Gombás Judit egyetemi adjunktus, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának látássérült oktatója hozott egy másik, nagyszerű példát. Londonban vannak olyan taktilis lámpák, melyek paneljén egy csavarhoz hasonló kis eszköz van, ami forogni kezd, ha zöld a lámpa.
A segítségkérő táblákat, melyekről a program elején mesélt Anna, most körbe is adta
- Az elsőhöz, mely klasszikusan az amerikai példa, Dona Sauerburger könyve adta az alapötletet.
A4-esnél kisebb, laminált lap, az áll rajta: „Kérem, segítsen átkelni, vak vagyok és hallássérült”. Ezt személyre szabottan készítik, az illető állapotát úgy írják le, ahogyan ő kéri. Egy piktogramot is tartalmaz, mely a látó vezető technikát mutatja. Az alján Braille felirat, mely segíti a helyes tartást, illetve, ha valakinek több is van, segít megkülönböztetni őket egymástól.
- A másik nagyobb méretű, felirata: „Vak vagyok és nagyothalló”.
- A harmadik a járatok számait tartalmazza: „31-es vagy 130-as buszra
várok, szóljon, ha felszállhatok!”
A konferencia ezen részét egy újabb kisfilm megtekintésével zártuk
az előzőhöz hasonlóan ez is Anna munkáját dicséri. Ebben négy siketvak személy – Gábor, Tamás, Éva és Dalma – mesél önállósodásáról. A négy történet több hasonlóságot mutat. Nemcsak egymással, de Babinszki Vera önvallomásával is. Vannak köztük, akik Usher-szindróma miatt élnek kétszeres érzékszervi sérüléssel – többnyire az ő látásteljesítményük fokozatosan romlott, először csak azt vették észre, hogy a sötétben nehezen boldogulnak. Vannak, akiknél a koraszülöttség, az oxigén túladagolása okozta a vakságot, halláscsökkenésüket ők később észlelték. Mára mindnyájan használnak hallókészüléket. Az egyenes megtartása, illetve az irányhallás mindnyájuknak gondot okoz. Jellemzően a zebrán való átkeléskor a többi járókelő segítségét kérik, így közlekednek biztonságosan. Ezt mára elfogadták és bátran nyitnak a többi ember felé.
A nap utolsó programja egy kerekasztal-beszélgetés volt
Ezen rehabilitációs szakemberek mellett részt vett a Baráthegyi
Vakvezető Kutya Iskola elnöke, dr. Mezősi Tamás, az MVGYOSZ Vakvezetőkutya-kiképző Központjától Rózsa Katalin vakvezető kutya-kiképző, a Hajdúsági Vakvezető- és Segítőkutya Képzésért Alapítvány képviseletében pedig Szűcs András habilitációs kutyakiképző. A beszélgetést Királyhidi Dorottya moderálta.
Kérdésére mindhárom szervezet képviselője elmondta:
képeztek már ki egyidejű hallás-és látássérüléssel élő embernek kutyát. Fontos kérdés lehet, hogy milyen speciális felkészültséggel kell rendelkeznie egy négylábú segítőnek, ha siketvak gazda mellett dolgozik. Vakvezető-, illetve hallássérült-segítő (vagy hangjelző) kutyákról már hallottunk, ám jó tudni, mi a helyzet, ha egyszerre
mindkettőre szükség lenne.
Rózsa Katalintól megtudtuk: léteznek ún. keresztképzett ebek
Ebben az esetben a vakvezető olyan extra feladatokat is el tud látni, mint az, aki egy hallássérültnek segít. Ez azonban igen ritka.
Tamás megemlített itt egy érdekes fogalmat, ami a komplementer kooperáció (együttműködés). Egymással kooperálni nem csupán az emberek tudnak. Ilyesmi az állatvilágban is előfordul. Ennek legegyszerűbb formája, mikor a hangyák egyfelé húzzák az élelmüket, együttes erővel cipelik. Van hierarchikus kooperáció is, amikor valaki megmondja, hogy a többiek mit csináljanak. A komplementer kooperáció mindkettő jegyeit magán hordozza. Megvan, hogy ki irányít, de ha csak egy pillanatig nézzük a párost, nem tudjuk, ki a főnök. A vakvezető kutyás közlekedés épp egy ilyen helyzet. A kutya és az ember egymás hiányzó képességeit pillanatról pillanatra kiegészíti.
Kitért egy érdekes tanulmányra
Ebben kutya-gazda párosokat vizsgáltak abból a szempontból, hogy az akciók indítását (indulunk, megállunk, jobbra vagy balra fordulunk stb.) milyen mértékben végzi az egyik fél, és milyen mértékben a másik. Ha az ember több különböző képessége hiányzik, a kutyának nyilván nagyobb szerep jut ebben. Azt azonban fontos leszögezni, hogy a kontrollnak mindig a gazdánál kell lennie. A kiképzés során a kutya egy alapvető tudásbázist kap, amit aztán az átadó alkalmával lehet bővíteni.
András hozzátette: egy veleszületetten siket ember esetében az is lehetséges, hogy kézjelekkel kommunikáljon a segítőtársával.
Mikola Gyöngyvér, a Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesülete (BULÁKE) Szem(l)életmód Rehabilitációs Központjának szakmai vezetője elmondta: a kutya kiképzése és az átadó között van egy nagyon fontos motívum:
a megfelelő páros kiválasztása
Ehhez az kell, hogy a kiképző ismerje a saját kutyáját, személyiségbeli és fizikai tulajdonságait egyaránt. A másik oldal pedig, hogy legyen egy rehabilitációs szakember, gyógypedagógus, aki ismeri a saját kliensének képességeit, ismereteit, személyiségét és fizikai adottságait. Legyen egy előzetes felmérés, aminek a tájékozódás-közlekedés is része. Ha ez a két szakember jól együtt tud működni, történjen ez akár szervezeten belül, akár szervezetek között, akkor jön létre az az alaphelyzet, mikor akár kettős érzékszervi sérüléssel is lehet nagyszerűen kutyát használni.
Tamás:
a keresztképzett kutyákra egy vizsgáztatási lehetőség van Magyarországon: a személyi segítőkutya. Ott is megvannak a szabályok, de nem kötelező a hosszú utakon megtett, önálló közlekedés. A vakvezető kutyás közlekedés vizsgalapján van egy fogalom: önálló közlekedésre alkalmas. Ezt akkor kapja meg a látássérült, ha olyan segítséget kér, amit a hétköznapokban is igényelhet. Szólhatnak neki, mikor zöld a lámpa, hányas busz jött be a megállóba, megkérdezheti, ha bizonytalan, hogy melyik utcában jár. Ha valaki erre nem képes, segítőkutya-vizsgára még van lehetőség. Itt megmutatja a páros: a közeli kis boltba el tudnak menni, ha a gazdi elejti a pénzérmét, a kutya kézbe adja neki, ha szól a csengő, jelez stb.
A beszélgetés végén abban mindnyájan egyetértettek:
a legideálisabb az lenne, ha a kiképzők és a rehabilitációs szakemberek kölcsönösen ismernék egymás munkájának legfontosabb részleteit. Nyilván azok, akik régtől dolgoznak a szakmájukban, rendelkeznek a szükséges kompetenciákkal. Mindettől függetlenül az erre irányuló képzések és szakmai kiadványok megjelenése hiánypótló lenne.
(A cikket írta: Taskovics Adél)
