Elsőként Kedves Éda, egyesületünk ügyvezetője köszöntötte a résztvevőket
Elmondta: a közös erőfeszítések odáig vezettek, hogy mindenki egy biztos alapokon nyugvó szolgáltatás résztvevője lehet. Az egyesület munkatársai nagyon fontosnak tartják, hogy a látás-és hallássérült emberek megfelelő segítséget kaphassanak. Szilaj Zsolt, a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet Pályázati Igazgatóságának igazgatója köszöntőjében úgy fogalmazott: a terembe lépve kicsit olyan érzése támadt, mintha osztálytalálkozóra jött volna. Sok az ismerős arc, a kapcsolódási pont viszont most a látássérült személyek, egész pontosan a siketvakok elemi rehabilitációja. Ez egy nagyon különleges terület. Anna könyvének köszönhetően pedig megindulhat a szakemberek közötti párbeszéd.Királyhidi Dorottya, egyesületünk főtitkára azt mondta:
nagyon örül, hogy nem csupán az elemi rehabilitációban dolgozók jöttek el, hanem az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karáról, sőt, a Vakok Általános Iskolájából is érkeztek érdeklődők. A sikeres rehabilitáció alapját az együttműködés és az összefogás adja, ami ezen a rendezvényen, ha kicsiben is, de megvalósult.A köszöntők után Varga Anna könyvbemutatója következett
Mielőtt a kötetről beszélt volna, úgy érezte: szeretne szót adni azoknak, akikről írt: a siketvak személyeknek. Levetített egy nagyjából tíz perc hosszúságú kisfilmet, amelyben Babinszki Vera mesélte el önállóságának történetét.A könyv megírásának előzményeiről szólva Anna elmondta:
mikor állásinterjúra jött az egyesülethez, már akkor felmerült az igény egy módszertani kiadványra. Amint munkába állt, ő maga is megtapasztalta a kézbe vehető, áttanulmányozható szakirodalom hiányát. 2018-ban készítette szakdolgozatát, aminek témájául a siketvak felnőttek közlekedéstanítását választotta. 2020-ban a járvány adta meg a végső lökést: a kellő szabadidőt. Sikerült forrást is találni és elkészült a könyv.A szakirodalmak olvasása kapcsán a fő tanulság az volt számára:
mindig lehet és kell is alternatívát keresni. Ha valami nem megy a szokott módon, ne álljunk meg, kezdjünk el gondolkodni. A kliensek ötletei, tapasztalatai sokat segítenek ebben. További szempont, hogy az önállóság és a biztonság nem egyenlő. Fontosabb az önrendelkező, mint az önálló. Az önrendelkezés azt jelenti: eldönthetem, kitől, miben és hogyan kérek, fogadok el segítséget. Az erre vonatkozó igényt viszont jól kell kommunikálni.Amerikai mintára készített segítségkérő táblákat
Kíváncsian várta, a budapesti járókelők miként reagálnak erre. A tapasztalatok pozitivak voltak. Nagyon hálás a klienseinek, akik elsőként próbálták ki a táblákat.A program következő pontja egy, a résztvevők közötti, moderált beszélgetés volt
Amit szintén Varga Anna , a könyv írója vezetett. Elsőként ismertette a siketvakság fogalmát: egyidejű látás-és hallássérülés, melyeknek mértéke nagyon eltérő lehet, szinte személyenként változik. Ezután a körünkben ülő szakemberek megoszthatták egymással tapasztalataikat.Sok értékes ötlet, történet elhangzott
Számomra a legkülönlegesebb mégis az volt, amit Somorjai Ágnes, a Vakok Iskolájának igazgatója mondott egy oktatási programról, ami lényegében egy „mesterséges siketvakká tétel” volt. Ennek keretében tűzoltókat tanítottak a sötétben való beltéri tájékozódásra. Azok a technikák, amelyekkel a tanárok alapvetően dolgoznak, esetükben nem működtek. Ezek a férfiak ugyanis kámzsát, sisakot viseltek, ami akadályozta hallásukat. Ráadásul légzőkészülék is volt rajtuk, ami miatt saját szuszogásuk minden környezeti zajt elnyomott. Meg kellett tanulniuk az iránytartást, tömegárnyék észlelését, illetve távolságok megtételét lépésszámlálás nélkül. Tudniuk kellett, hogy hol vannak az adott térben, de a taktilis jelzések érzékelése, használata is fontos volt, bottal és kézzel egyaránt. Nagy jelentőséggel bírt a pánik elkerülése, hiszen tudták: akinek elfogy a levegője, akár meg is halhat. Egy siketvak kliens esetében ez nyilván nincs így, a pánik érzése azonban nála is jelentkezhet, ha időben és térben elveszettnek érzi magát. Neki is tisztában kell lennie azzal, hogy miként tudja uralni saját érzéseit, mit lehet a tréning során megtanultakból alkalmazni ahhoz, hogy a hallást és látást kizárva más típusú információkat tudjon beszerezni. Lehet segítséget kérni a következő pontig, ahonnan már tudja, hol jár, ám az ilyenkor lefolytatott kommunikáció módja nagyon fontos.A beszélgetés során szóba kerültek a lámpaoszlopokra helyezett speciálisszerkezetek
Ezek tapintható jelzéssel kommunikálják a siketvak személynek: átkelhet az úton. Anna mesélt a rezgő funkcióval ellátott gombokról, melyeken ujjbeggyel jól érezhető nyíl mutatja az átkelés irányát – könyvében erről nem csupán szöveges ismertető, de fotó is található. (Sajnos ez nálunk, Magyarországon még nem lelhető fel, ez Amerikában működik.)Egy másik nagyszerű példa
Erre válaszul Gombás Judit egyetemi adjunktus, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának látássérült oktatója hozott egy másik, nagyszerű példát. Londonban vannak olyan taktilis lámpák, melyek paneljén egy csavarhoz hasonló kis eszköz van, ami forogni kezd, ha zöld a lámpa.A segítségkérő táblákat, melyekről a program elején mesélt Anna, most körbe is adta
- Az elsőhöz, mely klasszikusan az amerikai példa, Dona Sauerburger könyve adta az alapötletet.
- A másik nagyobb méretű, felirata: „Vak vagyok és nagyothalló”.
- A harmadik a járatok számait tartalmazza: „31-es vagy 130-as buszra várok, szóljon, ha felszállhatok!”